PDC World Cup of Darts - egy PDC major torna belülről

Habár időközben már a Premier League vette kezdetét, s a legutóbbi hétvégén már az első két UK Open kvalifikációs tornát rendezték a PDC-nél, én még ígéretemhez híven visszatérek egy írás erejéig a február első hétvégéjén lezajlott World Cup of Darts eseményeire. A háromnapos versenyen, Bezzeg Nándorral és Kaufmann Krisztiánnal, azaz  magyar válogatottal voltam jelen, több funkciót is igyekezvén betölteni. Ennek következtében sokfelé megfordultam a helyszínen, s legkevésbé a közönség soraiban. Így aztán úgy vélem, hogy nem egy megszokott nézőpontból tudok beszámolni a tornáról azoknak, akik a háttéreseményekre is kíváncsiak. Ráadásként a beszámolóban a Kanada-Magyarország mérkőzés felvétele is megtekinthető.

Magáról az eseményről elöljáróban annyit, hogy bár megfordultam már jó pár európai PDC-s tornán három különböző ország legalább hat városában is, illetve láttam már élőben világbajnoki elődöntőket és döntőt, ilyen nagyszabású eseményen annak teljes komplexitásába most sikerült először betekintenem. Bátran állíthatom, hogy Európában ilyen kiemelten kezelt PDC-s tornára még nem került sor ezt megelőzően, jól mutatja ezt többek között a SkySports televízió jelenléte, élő közvetítése is. Az angol sportcsatorna nem spórolt semmit az utazással, teljes élgárdáját magával vitte Hamburgba, ugyanazok a személyek vettek részt a World Cup lebonyolításában, akik ezt Anglia-szerte is teszik.

Így aztán rendezői oldalról egy közös munkának lehettünk a szemtanúi, hiszen a PDC európai szervezete mellett, akiknek ezúttal "csupán" a közönség koordinálása volt a feladata, maguk az angolok tartották kezükben a színpad és az esemény körüli szervezést is, beleértve a játékosok és a VIP vendégek mozgásterét.

A Hamburgba érkezés momentumairól még a helyszínről beszámoltam, itt most onnan folytatom az eseményeket, hogy elindultunk a szállásról a mérkőzéseknek otthont adó hamburgi sportcsarnokba.

A két meghatározó helyszín közti közlekedésben két kisbusz volt a játékosok és a szervezők segítségére, ezeket lehetett igénybe venni a kb. 8-10 perces út megtételére. A mínusz 10-15 fokos hidegben bizony senki nem indult neki gyalog a távolság leküzdésének. Mi már előző este foglaltunk maguknak időpontot, így 11:30-kor vártuk a sofőrt, aki ott is volt a megbeszélt időpontban így bekászálódtunk a kisebbik, 6-fős buszba. Egyik útitársunk nem volt más, mint az esemény TV-s konferansziéja, John McDonald. Miután költői kérdésként feltettem neki, hogy ő fogja-e bekonferálni a két útitársat (értsd Nándit és Kafut) az első mérkőzésen, elárulta, hogy egyelőre azt se tudja hol van és hová megy, mert már reggel a rádióban volt egy Angliában majd este műsorba kerülő adása felvételén, és majd csak a helyszínre érkezve várják az információk, menetrend, amely alapján felkészül ő is a színpadra lépésére.

A csarnokhoz érkezve bementünk egy hátsó bejáraton, majd megkezdődött a bolyongás, hogy ki merre is menjen. Nándiék a játékosok, míg én a sajtó területét kerestem, mindketten az aznapra érvényes, bejutást biztosító azonosítók átvétele érdekében. Arra már az előző napon felkészített az európai tornaigazgató, hogy bokros teendői között megfeledkezett az akkreditációm biztosításáról, de természetesen majd ezt is megoldjuk. Mindkettőt gyorsan meg is tapasztaltam, mert a sajtófőnök gyorsan tudomásomra hozta, hogy immár késő akkreditációt igényelni, és erről én már lemaradtam, majd a tornaigazgató hozta az ő tudomására, hogy akkor vegyen fel engem a listára és adjon sajtóigazolványt.

Eközben Nándiék is megtalálták a helyüket és a bemelegítő szobában, ahol nyolc dobóállás állt rendelkezésre, elkezdték a bemelegítést. Én közben a friss sajtóigazolványommal - melyet szerencsére egész hétvégére kaptam meg, s nem kellett ezért minden nap külön megküzdeni - vártam, hogy megmutassák mire vagyok jogosult a helyszínen, hová tehetem be vele a lábamat és mikor, és hová nem. Arra azért végig figyelnem kellett, hogy a játékosoktól nagyon messzire és hosszú időre ne szakadjak el, mert ha dolguk van a rendezőkkel vagy a sajtóval, akkor rám is szükségük lesz. Idővel végül Lawrence Lustig, a PDC elsőszámú fotósa lett az, aki körbevezetett a színpad körül és elmagyarázta a tudnivalókat, így végre minden alapvető helyismeret birtokában mehettem vissza a játékosokhoz. Mármint mehettem volna, mert természetesen a sajtóigazolvány sok mindenre jó, de a játékosok bemelegítő helységébe, a játékosszobába és a VIP helységbe nem érvényes.

Így aztán újabb magyarázkodás az ajtónállónál, hogy nem csak sajtós vagyok, de a magyar játékosokkal is én vagyok, és segítségükre kell lennem a beszélgetések során, tehát nekem oda be kell hozzájuk jutnom. Pár emberrel konzultálva aztán be is engedtek, csakhogy ezzel mindig az a baj, hogy ha egyszer onnan kiteszem a lábam és vissza akarok menni, akkor kezdhetek mindent elölről. Persze ha szerencsém van, és egy kevésbé fafejű ajtónállóval van dolgom, akkor hajlandó megismerni és emlékezni, azaz legközelebb is beenged.

Ezt az akadályt is leküzdve aztán sikerült két újságíróval, illetve tv-s közvetítő személlyel is egy-egy beszélgetést folytatnunk. Ők az internet mellett jórészt ennek során készültek fel a mérkőzés közvetítésére. Vagyis számomra nem volt annyira meglepő a mérkőzést utólag megnézve a kommentátorokat hallgatni, még azt is kihallottam belőle, mikor adták át pontosan a korábban hallott információkat és mikor színezték még tovább azokat. Természetesen ennek során a Malév helyzete, vagyis annak következtében a mi visszaút nélküli pillanatnyi állapotunk is érdeklődésre tartott számot.

Az interjúkat letudva Nándiék folytatták a bemelegítést, én pedig a sajtószobában melegedtem, lévén ott élvezhettem többek között Wayne Mardle, Eric Bristow, Rod Harrington, Dave Allen, Joe McDonald és Stuart Pyke társaságát, és jópofa volt hallgatni, ahogy készülnek a nemsokára kezdődő esemény közvetítésére. Általánosságban is elmondható volt róluk, hogy kb. két órával a kezdés előtt kezdték el gyűjteni az információkat arról, hogy mi is ez a verseny és kik is fognak játszani a következő napok során, valamint hogy "jé, itt páros meccsek is lesznek...". Az akkori meglehetősen tudatlan állapotukból aztán két óra múlva felkészült, profi riporterekké, sportriporterekké váltak. Pedig Wayne Mardle még a fejét fogta a sajtószobában, hogy micsoda marhaság, hogy az egy páros mérkőzés kimenetele ugyanannyit ér majd, mint két egyéni találkozóé összességében, de neki is meg kellett békülnie a meghirdetett szabályokkal.

A kezdéshez közeledvén az edzőteremben a PDC egyik mindenhatója magához hívta a nyitómérkőzés négy főszereplőjét - John Part-ot, Ken MacNeil-t, Bezzeg Nándort és Kaufmann Krisztiánt -, akikkel együtt én is végighallgattam a szabályokról szóló instrukciókat. Közben még a főszponzor logóját mindenkinek a mezén felülragasztották, hogy még jobban mutasson, majd leállíttatták a bemelegítést a tábláknál, és az egyikhez odarendelték Part-ot és Nándit a bullra dobáshoz. A szabályok szerint Part kezdett, s bizony ez alkalommal nem találta el a bullt, így Nándi zöld találata a magyar kezdést jelentette. Ez azt a lehetőséget is magában hordozta, hogy amennyiben minden általa kezdett leget megnyer a magyar csapat, úgy a mérkőzést is megnyeri (alapvetően nem lett volna szükség a győzelemhez az ellenfél kezdésének elnyerésére).

Két óra után néhány perccel újra összeterelték a négy játékost és elindultak velük a színpadhoz, melyre elsőként a magyar, majd a kanadai válogatott vonulhatott fel, ekkor még igencsak szűk helyre összeterelt közönség jelenlétében.. Ám a SkySports kamerái a helyükön voltak és ezen keresztül számos országban, illetve az internet segítségével gyakorlatilag világszerte látható volt, hogy a magyar steel darts válogatott mérkőzik a világ első 24 nemzete részvételével lebonyolított PDC major kategóriájú tornáján.

Nekem sajnos óriási hátrányt jelentett, hogy Nándiék az első mérkőzésen kaptak szerepet, mert a terep éles helyzetben való ismerete nélkül kellett a fotózást megkezdenem. Ráadásul természetesen szorítottam is a fiúkért rendesen, így közel sem sikerült azt kihoznom a képekből, mint a későbbiekben már belőtt beállításokkal számunkra tét nélküli mérkőzéseken.

A Kanada- Magyarország mérkőzés eredményét már nyilván mindenki ismeri, erről röviden még szintén a helyszínről beszámoltam. Miután akkor fotózás közben mindössze az állást sikerült valamelyest követnem, igazából csak utólag, felvételről néztem meg rendesen a meccset. Sajnos a 11 körösre sikerült első leg nagyon meghatározta a mérkőzés átlagait, így számszakilag gyengének tűnik a mérkőzés. Persze egészen másképp néz ez ki a színpadról, ahol pl. Kafunak ez élete első nemzetközi TV-s fellépése volt a világ egyik leghíresebb sportcsatornáján. Nándi is mindössze egyszer kóstolhatott már ebbe bele, míg az ellenfél egyik játékosa, John Part szinte hetente éli át ezt a szituációt évek, sőt évtizedek óta. Ha a mérkőzésen dobott átlagokat messze meghaladó átlagokra vagyunk képesek még mi is, akkor mit szóljon ehhez John Part? Aki ráadásul egyénileg is csupán a harmadik lett e tekintetben, hiszen Kafu is és Nándi is magasabb átlagot dobott a háromszoros világbajnoknál. És még ezzel együtt is John Part volt az, aki eldöntötte a mérkőzést, hiszen az öt nyert legből ő dobott meg négy kiszállót is, ráadásul az utolsóban 117-ről zárta le a mérkőzést, esélyt sem hagyva Kafunak, hogy a D10-re dobhasson. A kanadainak nem veszítettek el általuk kezdett leget, míg a magyarok kettőt is. Ebből az egyik rögtön az első volt, ahol 13 nyilat dobtak el sikertelenül a kiszállóra, míg a már említett 117-es Part kiszálló volt a másik. Még egy érdekesség, szintén John Part nevéhez fűződik egy olyan sorozat, hogy 9 körön keresztül nem dobott 100, vagy afölötti pontértékűt.

Mindezek következtében nem csupán sajnálhattuk, de Nándi kifejezetten dühös is volt az elszalasztott nagy lehetőség miatt, hiszen együttjárt volna a háromszoros világbajnok legyőzése és a Taylor-Lewis kettős elleni mérkőzések lehetősége. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy ez a kanadai duó este mindkét egyéni mérkőzésen felülmúlta a későbbi győzteseket...

A számunkra az egész hétvége legfontosabb találkozóját követően jó ideig a játékosok számára kijelölt területen maradtunk, csak a svédek győzelmére tértünk vissza a csarnokba, hogy aztán láthassuk a legutóbbi alkalommal sikert sikerre halmozó spanyol csapat gyors búcsúját az ezúttal kellemes meglepetést okozó dél-afrikaiakkal szemben. A délután zárásaként még két döntő leges mérkőzés zajlott, majd egy szünetet követően elkezdődött az esti felvonás, melyben a legjobb csapatok is bekapcsolódtak a játékba.

Péntek estére aztán sok minden megváltozott, a pár száz néző helyett közel 1.500 már zsúfolásig töltötte a csarnok nézőterét, s körülöttem is úgy megszaporodtak a fotósok, hogy már nem csak azzal kellett törődni, amit fotóztam, de azzal is, hogy eközben másokat ne akadályozzak munkájukban. Mint utóbb kiderült, ekkor igyekezett mindenki elsősorban a német média érdeklődésének kielégítésére a képeket elkészíteni - hogy aztán másnap olyan egyedül kezdjek fotózni, hogy még azt is meg kellett kérdeznem, nem volt-e valami új instrukció, amiről lemaradtam...

Ebben a szekcióban aztán akkora csúszásba kerültek a mérkőzések, hogy az Anglia - (sajnos...) Kanada mérkőzésre hajnali egy órakor került sor. Érdekes volt, hogy míg Phil Taylort már a pénteki reggelinél is láttuk a szállodában, addig Adrian Lewis-t csupán valamikor péntek késő délután pillantottuk meg először, ő szinte csak a kezdésre esett be. Ennek aztán meg is lett a következménye, mert Taylor szörnyen játszott (ez nála a 92-es átlagot jelenti...), míg Lewis is roppant unottnak tűnt, s bizony, ha a szabályok nem ennyire értékelték volna a páros mérkőzést, az angolok már utazhattak is volna haza.

Az utolsó mérkőzésekre pedig már talán hajnali kettő után került sor, minek következtében van Barneveld bevonulása után a kísérőlányokat azonnal el is engedték, vagyis van der Voort-ot és Suljovic-ot már senki nem kísérte fel a színpadra, de az őket még a TV adás kedvéért felkonferáló John McDonald is öt perccel később - tehát a mérkőzés még javában zajlott - már a kisbuszban utazott velünk együtt a szálloda felé.

Bár természetesen az alvás se okozott volna ekkor gondot (hajnali háromhoz közeledett az óra), én még nekiálltam a hazafelé út tervezésének, szervezésének, hiszen a Malév leállása következtében az előzetes útitervünk már reggelre semmivé lett.

Szombatra nem is sikerült kipihennünk magunkat, meglehetősen fáradtan vágtunk bele a hazafelé út véglegesítésébe, minden szükséges hozzávaló lefoglalásába, kifizetésébe. Bár előzetes terveink alapján vasárnap este érkeztünk volna haza, a Malév járata nélkül erre esélyünk sem maradt, egy hétfői Dortmundból Budapestre tartó járat tűnt a legoptimálisabb megoldásnak. Itt is nyugodtan leírhatom, hogy köszönet a Wizzair-nek érte, mert ők valóban kedvezményes lehetőséget biztosítottak a bajban. Persze Dortmundig is el kellett ehhez jutni, de erre is megtaláltuk az optimális megoldást. Ami pedig a későbbi hazaút előnyét illeti, így ott lehettünk a vasárnap esti döntőn is - mint utólag kiderült, kár lett volna erről lemaradni...

Így nézett ki vasárnapra a szállodai tábla

A szállodában egyébként két gyakorlótábla állt a játékosok rendelkezésére, s amely csapat nem volt érdekelt az adott szakaszban, kizárólag ezeket használhatta gyakorlásra. Miután a hotel olyannyira kompakt kis szálloda volt, hogy még csak reggeliző helyiség sem tartozott hozzá, a két gyakorlásra szánt táblát egy-egy szobában állították fel úgy, hogy kirakták az ágyakat, s azok helyén került elhelyezésre a PDC-s versenyeken megszokott sztenderd dobóállás. 

A fáradtság és az utazás szervezésével járó teendők miatt szombaton csupán az utolsó három páros mérkőzésre sikerült a csarnokba érnünk, ám ezek közül kettő is biztosan a délután legjobbjai közé tartozott. Először a dél-afrikaiak folytatták menetelésüket és győzték le a két elveszített egyes mérkőzés ellenére is a Gary Andersonnal felálló skótokat, majd a Taylor-Lewis duó ragadta meg az utolsó szalmaszálat és fordította meg szintén 0-2-ről a kanadaiak elleni találkozót. Ez utóbbin nekem úgy tűnt, hogy az angolok egyszer bizony felcserélték a kezdést, és Lewis előbb dobott az egyik legben Taylornál, ám sajnos ennek a mérkőznek nem érhető el a felvétele a PDC oldalán (talán nem véletlenül...).

A szombati szünetben újra az ajtónállókkal barátkozhattam, miután természetesen nem akartak beengedni a játékosokkal. A forgatókönyv a szokásos volt, én mondtam, hogy márpedig nekem oda be kell mennem, és bemehetek, ők a sajtóigazolványra mutogatva, hogy márpedig azzal oda nem lehet bemenni. Ez általában addig tartott, amíg az egyik főnök az európai szervezőktől arra nem járt, s akkor beengedtek. Aztán a harmadik ilyen tortúra után a következő ajtónál álló, jóval emberbarátibb hölgy konstruktívan megoldotta helyzetet és szerzett nekem egy a játékosokéval megegyező karszalagot is. Ezt követően karácsonyfaként feldíszítve ugyan, de már tényleg mindenhová akadály nélkül bejutottam.

Az esti felvonásban a szervezők még a szabályokat is megváltoztatva lerövidítették a páros mérkőzéseket, hogy ne fordulhasson elő az előző napihoz hasonló csúszás. A csapatok pedig tartották az időbeosztást és hozták a papírformát, a négy legesélyesebb válogatott jutott be a vasárnapi zárónapra. Ebbe még az is belefért, hogy Phil Taylor újra elveszítse egyéni mérkőzését. Az is szembetűnő volt ugyanakkor, hogy magasan az ausztrál csapat tűnt a legmotiváltabbnak, rajtuk látszott a leginkább, hogy ők bizony győzni jöttek Hamburgba. A nap végére még jutott nekünk egy jó húsz perces éjféli várakozás a kisbuszra a -15 fokos hamburgi éjszakában, de fél egy magasságában már a szobáinkban térhettünk pihenőre.

Vasárnapra már minden tekintetben a jutalomjátéké volt a főszerep. Végre nyugodtan pihenhettünk reggel, hiszen a hazaút újra megszervezésre került, a játék csak délután kezdődött, a reggelit pedig 11-ig szolgálták fel a szálloda halljában. Ezzel együtt is délben már újra a kisbuszban ülve tartottunk a sportcsarnokba, mert még a kezdést megelőzően szerettünk volna fotókat készíteni a színpadon, valamint két beszélgetés is várt még ránk. Szerencsére a színpadi fotózást éppen sikerült befejeznünk a takarítószemélyzet megérkezéséig, s a beszélgetésekre is tudtunk időt keríteni. Ezek közül az egyik Nándi interjúja volt a Unicorn honlapjára Stuart Pyke-kal, így vlsz. kiegészülnek majd hamarosan a róla megjelent adatok az oldalon, s talán a hangzatos Jazzladány helyett is Jászladány lesz majd a lakóhelye hazai éljátékosunknak.

A délutáni elődöntők során Phil Taylor háromból harmadik egyéni vereségét is elszenvedte. Mentségére szóljon, hogy ezúttal Richie Burnett az egész hétvége legmagasabb átlagát (108,93) teljesítette ellene. Rögtön ezt követően Adrian Lewis 105,47-tel nullázta le - a hétvégét remekül kezdő, ám vasárnapra visszazuhanó - Mark Webstert. Míg végül Anglia jutott be Ausztrália ellenfeleként az esti fináléra.

Mondhatni összejött az álomdöntő, a hazai csapatért szorítókat leszámítva szinte mindenki ezt a párosítást fogadta a legnagyobb örömmel, hiszen ez ígérte a legnagyobb csatát. A finálé aztán kis híján idő előtt véget ért, hiszen Phil Taylor magára talált, Adrian Lewis is hozta nehezebbnek vélt - Simon Whitlock elleni - mérkőzését, így az angol csapat 3-0-ás előnyre tett szert. Adrian Lewis pedig úgy léphetett színpadra Paul Nicholson ellen, hogy az egész döntő legsimábbnak vélt mérkőzését esetlegesen megnyerve már nem is kerül sor a páros találkozóra.

Ám a dráma ekkor kezdődött, hiszen Nicholson az utolsó szalmaszálat megragadva legyőzte a világbajnokot, visszahozva az esélyt az ausztráloknak. Ehhez persze először a páros találkozót kellett megnyerniük, ám a lendületük és a csapategységük ebben sikerre vitte őket. Az eredmény így hirtelen 3-3 lett, s következhetett egyetlen mindent eldöntő leg. Már a bullra dobásnál is érezhető volt, hogy mekkora tétje van a legnek, hiszen Taylor és Whitlock felváltva küzdöttek a kezdés jogáért, három körön keresztül sem tudván döntést hozni ebben. Végül negyedikre Phil Taylor célzott pontosabban, így az angol válogatott komoly előnnyel vághatott neki az utolsó partinak. Ám ennek ellenére is az első két kiszállóra dobás az ausztráloké volt, Paul Nicholson fejezhette volna be 56-ról a mérkőzést, ám 20-at hagyott. Ugyanez nem sikerült Phil Taylornak sem, ő még csúnyábban befejezve 10-et hagyott meg. Ekkor Whitlock állhatott oda először a D10-re, ám már két nyíl eldobása után 5 pontnál járva elszúrta ezt a lehetőséget. Ekkor következett Adrian Lewis, aki már előző köre után eltett nyilait húzta elő újra, hogy elsőre megdobja D5-ös és Angliát emelje a Csapat Világkupa trónjára.

Nehéz erről mit mondani, hiszen kétségtelen, hogy egy Phil Taylor és Adrian Lewis összetételű csapat a világ legjobbja, ám pénteki teljesítményükkel már igazából hazafelé utazhattak volna a döntő idejére. Ám ők mégis ott voltak, és bármekkora esélyei is adódtak az ausztráloknak (40-re két nyíl, majd 20-ra három), végül mégis az angolok győztek. Ennek oka véleményem szerint sokkal inkább keresendő a győztes versus vesztes lélektanában, lévén Phil Taylor kétségtelenül minden idők legnagyobb győztese, míg Adrian Lewis is jó úton jár e felé, míg Simon Whitlock már sokadszorra bukik el a döntőben, szinte elveszíthetetlennek tűnő helyzetből is akár. S bár ő láthatóan könnyedén veszi ezeket a vereségeket is, partnere, Paul Nicholson ezúttal félrevonulva s színpad sarkára könnyes szemekkel vett búcsút Hamburgtól.

Mi pedig utolsó szállodához tartó utunkat ismét John McDonald, valamint Rod Harrington társaságában tettük meg, akik összességében nagyon elégedettek voltak az eseménnyel, egyedül a játék színvonala hagyott némi hiányérzetet bennük. Hétfőn a B-tervnek megfelelően landoltunk a Liszt Ferenc repülőtéren, ahol eleinte lezárt, majd igencsak síkos leszállópálya várt a szikrázó napsütéses dortmundi felszállásból hazatérve.

Bár a verseny szabályai eléggé egyediek voltak, s e tekintetben sokak számára furcsák is, mivel a darts annyira egyéni játékként megszokott, hogy még a csapatmérkőzések is kizárólag egyéni találkozókból állnak. Ennek ellenére az egész hétvége során az volt az érzésem, hogy ennek az eseménynek a páros mérkőzések voltak a csúcspontjai, mintha még maguk a játékosok is ezeket a találkozókat élvezték volna a legjobban. 

Sok hasonló csapatversenyen való részvételt és sikeres szereplés kívánok a magyar dartsosoknak, bár sajnos jelenleg ezen világraszóló esemény és a jelenleg teljességgel nem létező válogatott mérkőzések között hatalmas szakadék tátong a sportág hazai hétköznapjaiban.