2013. február 7., csütörtök

A PDC World Cup of Darts egy tudósító szemével

Egy év elteltével újra a helyszínen, Hamburgban tölthettem el a hosszú hétvégét a PDC World Cup of Darts küzdelmein. A tavalyiakhoz hasonlóan ismét több szerepkörben, némiképp a magyar csapat színpadon kívüli útjait egyengetve, másrészt a Dartsvilág helyszíni tudósítója és egyben fotósaként is. Előbbi funkcióm a játékosok közé biztosította a bejutásomat, utóbbi pedig a sajtóközpontba és a színpad közvetlen közelébe, valamint a függönyök mögé. Így ezúttal is egyedi nézőpontból láthattam a világ 24 meghívott csapatának legjobbjait, köztük a héten rajtoló Premier League hét résztvevőjét is. Alábbi írás azoknak szól elsősorban, akiket ebből a szemszögből  is érdekelnek az események - illetve ezek közül az általam kiragadottak.


Az esetleges irigykedőknek előrebocsátom, hogy egy dolgot, az alvásidőt ne irigyeljék tőlem. Abból nem sok jutott ugyanis az összességében öt nap során. Nem különösebben sétagalopp mindezt végigcsinálni, bár tény, hogy élvezetes. Már az első hamburgi tudósítás is az internet elérés nehézségeivel indult, és ez a jelenség sajnos végigkísérte teljes ottartózkodásunkat. Sajtósként kevés ennél bosszantóbb akadályt tudnék elképzelni. A szállodában csak érkezésünk másnapjától volt működő wifi kapcsolat, az is leginkább a folyosón, de pl. iOS eszközök számára soha. A csarnokban három óra várakozás után vált elérhetővé a sajtószobában, de csupán ott és kizárólag csak a notebook tudott csatlakozni rá. Biztos van olyan hely a világban, ahol ezen nem csodálkoznék ennyire, ám hogy mindezt Németország második legnagyobb városában éljem át három napon keresztül, nagyon meglepett.

De térjünk rá a dartsra. A regisztrációk roppant flottul zajlottak, megtapasztalhattam, hogy mennyivel könnyebb visszatérőként forgolódni ebben a közegben. Miután a rendező gárda ugyanaz, már megismerik az embert és ez sokszor többet számít, mint a nyakában lógó, vagy a csuklójára erősített "jogosítvány". A sajtószobában ismét a rendszeres SkySports kommentátori gárda készült a szokott profizmussal, különösen Dave Clark gyűjtötte szorgalmasan az információkat. Csak Eric Bristow hiányzott, aki ez idő alatt Dubai-ban készítette elő a május végi szupertornát, népszerűsítette a sportágat többek között Colin Lloyddal, Co Stompe-val és Bobby George-dzsal együtt.

Az esemény menetrendjébe nem fogok újra belemenni, ezt tavaly részletesen megtettem, ahogy a mérkőzések alakulásáról sem áll szándékomban itt beszámolni - akit igazán érdekelt, az láthatta őket. Sokkal inkább néhány háttéreseményre térek ki, melyek a közönség számára nem voltak láthatók, ám szerves részei egy-egy ilyen nagy kaliberű torna menetrendjének.

Tekintettel arra, hogy pénteken este a mieink nem voltak érdekeltek, ezt a szakaszt elsősorban fotózással töltöttem. Úgy gondoltam, ezen az egy felvonáson elkészítek mindent, ami érdekes lehet a csoportkörről. A magyarok meccseit értelemszerűen végigfotóztam, ám utána mindig a feldolgozáson volt a hangsúly - ezzel persze lemaradva a soron következőkről (azért erős fizikai korlátokba ütközik az ember, ha valójában min. három különböző emberre szabott tevékenységet lát el egy személyben - különösen, ha ezt még a már említett internet elérési nehézségek is tetézik). Ezek vezettek oda, hogy a teljes szombat délutánt - a magyarok mérkőzését követően - a sajtóközpontban töltsem, jórészt még a pénteki fotók feldolgozásával. Ám bőven megérte, mert nagy volt ott a sürgés-forgás, ennek köszönhetem azt is, hogy sikerült begyűjtenem az aláírásokat az előre meghirdetett nyereményjátékhoz.


A nagyok közül elsőként az ausztrálok végeztek és mentek interjút adni, így kézenfekvőnek tűnt, hogy az ehhez kapcsolódó nyereményt tegyem kompletté az aláírásaikkal - nagyon készségesek voltak, mint mindig. Majd az angolok is befejezték, s röpke körkérdésre, hogy kit várnak az újságírók interjúra, csak Phil Taylor neve hangzott el. Még egy ellenőrző kérdés, hogy Adrian Lewisra nem vár-e senki, de néma csönd volt a válasz. Így aztán The Power jelent meg egyedül pár percen belül, s el is kezdődött az interjú, melyre én is benéztem. A németek készültek kérdésekkel, és nagyjából az alábbiak szerint zajlott:

Mitől szexi sport a darts?
- Szexi? Hát talán attól, amit majd Belfastban is lát hamarosan, hogy 8 ezer fanatikus tombolja végig a mérkőzéseket. Azt hiszem ez a fantasztikus közönség teszi azzá.

Éreznek-e valami különleges nyomást magukon ekkora közönség előtt játszva?
- Nem. Hozzá vagyunk szokva, tesszük a dolgunkat, ezt csináljuk szinte minden nap. Semmiféle nyomást nem érzek a közönség miatt.

Mennyiben különleges ez a torna?
- Nagyon. Ez egy speciális verseny, amit az tesz igazán különlegessé, hogy itt nem saját magunkért jászunk, hanem az országunkat képviseljük. Ez teszi teljesen egyedülállóvá ezt a bajnokságot.

Mitől sport a darts? (Nos ekkor kissé kikerekedtek Taylor szemei...)
- Hogy mitől sport? Mitől ne lenne az? Csak mondjon példát arra, hogy Ön szerint miért nem sport a darts! Mert szerintem ez egy sport.

Azért nem tartják sokan annak, mert nem szükséges hozzá olyan kemény fizikai felkészülés, ami a sportágak jelentő részéhez elengedhetetlen.
- Ez nem így van. Ez ugyanúgy egy sport, mint a sakk, a lövészet, az íjászat, vagy a golf is. Sőt, ugyanúgy adót is fizetünk a nyereményeink után, mint teszik azt minden más sportág képviselői is.

Úgy hallottuk, hogy nagy rajongója az autóversenyzésnek is, és Michael Schumacherrel is chateltek a közelmúltban. Miről beszélgettek?
- Semmiről. Mert nem történt ilyen eset. Nagyon tisztelem Schumacher eredményeit, pályafutását, de amiről beszél, arra nem került sor, ez csak egy kitalálmány, egyszereűen nem igaz.

Kifelé jövet gyorsan kihasználva az alkalmat Phil Taylor - immár 16-ossal dekorált - autogramja is rákerült a fotóra - ekkor már csupán Adrian Lewis-éval voltam adós. Valamiért úgy alakult, hogy Taylor mögött távoztam én is a szobából, így érdekes jelenet volt, hogy amíg végigvonult a folyosón, feltűnően dohogott a miért sport a darts kérdésen.


Este már a nyolcaddöntőket kezdték meg az addig szinte eseménytelen tornán, s rögtön az első meccsen robbant a meglepetésbomba, Horvátország kiejtette Észak-Írországot. A tudósító  ilyenkor persze elégedett, végre történt valami, felpezsdült az állóvíz. Ráadásul pár reményteljes, diadalittas horvátokról készített képpel mentem vissza a számítógépemhez, hogy frissiben közzétegyek párat. Ekkor Adrian Lewis jelent meg a sajtószobában, aki csak beszélgetni jött, társaságra vágyott.
Nekem persze több se kellett, tudtam, hogy ő innen ki nem megy úgy, hogy ne legyen teljes a nyereménysorsolás díjalapja. Végül persze kiderült, hogy Jackpot láthatóan sokkal jobban élvezte a sajtószoba melegét sok másnál, lévén onnantól kezdve a szabadideje igen jelentős részét töltötte ott még másnap is.

Persze Phil Taylort sem kellett félteni, hogy depressziós lesz a magánytól, ő a közönséget szemelte ki társaságának. Történt, hogy bevezették az angol csapatot az esti, Dél-Afrika elleni mérkőzésére, illetve vezették volna, mert Taylor póráz nélkül elkóborolt és saját útját járta. Először csak a színpad mellé vonult, míg a többieket 5-6 méterrel odébb vezették be, majd látva a rajongói lelkesedését odavonult a tömeghez és pacsizott, aláírt, puszikat osztogatott - miközben a rendezők majd megőrültek a közelgő adásidő miatt. Egy-két percig tartott a one-man show, majd Taylor visszatért a színpad mellé a bevonuláshoz. Igenám, csakhogy a többiek még mindig egy közvetítőállás másik oldalán, a kijelölt helyen sorakoztak fel. Ekkor újabb feszült pillanatok kezdődtek. Taylor intett, hogy álljanak oda hozzá, míg a rendezők őt próbálták a többi 8-10 emberhez csalogatni. Roppant kíváncsi voltam, hogy ki "nyer", ki enged végül a patthelyzetből. Nos, Taylor lett az, akinek végül oda kellett sétálnia, ahová pár perccel korábban is érkeznie kellett volna.



A színpadon aztán tették a dolgukat, s amikor a Charl Pietersen két mérkőzésnyílhoz jutott - ekkorra az ausztrálok már kiestek - átfutott az agyamon, hogy "életmentő" lehet, hogy az aláírások már mind rákerültek a képekre. Végül aztán a drámai pillanatokból - szokás szerint - Taylorék kerültek ki győztesen, aki így már nagy szeretettel ölelgette a szimpatikus afriakiakat. Ha az angoloknak nem kellene lemenniük a színpadról a mérkőzés végeztével, még egészen CSAPAT benyomását is keltenék a hétvége során.


Ha már az ausztrálok búcsúját említettem, érdekes volt a Huybrechts-testvérek közvetlen közelében eltöltött bő egy perc is, amíg a bevonulásra várakoztak a háttérben. Olyan elszántság és harci tűz látszott ugyanis rajtuk a mérkőzést megelőzően, hogy hiába volt Whitlock és Nicholson az ellenfél, már akkor sugárzott a belgákból, hogy itt bizony csak ők nyerhetnek. Brutálisan át is gázoltak a kengurukon. És sem ez, sem a döntőbe kerülés nem változtatott rajtuk, mindvégig roppant lelkesek és barátságosak voltak - e tekintetben a végső győzelem is kijárt volna nekik.


Ezzel szemben még egy utolsó jelenet a győztesekről: Phil Taylor éppen Mark Webster ellen játszott az elődöntőben, amikor a csarnokot megkerülve tágra nyílt szemekkel fedeztem fel Adrian Lewist, aki kint a csarnok mellett dohányzott ekkor... 

Érdekes sztori kerekedett abból az ötletemből, hogy úgy gondoltam, nem csak papíron gyűjtök autogramot. Míg a papírral abban a helyzetben voltam, hogy az előző évi fotókból nyomtatottakat vittem magammal, addig egy tablet segítségével ott a helyszínen akár a pár perccel korábban készített fotót írathattam alá a főszereplőkkel. Meglepő sikere volt. Elsőként van Barneveld akadt horogra, aki először a speciális tollat inkább megfordította, lekapta a kupakját, és hagyományos tollként kezdte karcolni az üveget nem kis ijedtségemre... De miután megfordítottam a kezében az íróeszközt, és élvezettel odakanyarított aláírását ráhelyeztem a friss fotójára, annyira tetszett neki, hogy rögtön elkezdett kiabálni a sajtóközpontban, hogy láttak-e már ilyet és vitte is oda van Gerwenhez, hogy ezt neki is ki kell próbálnia. Ő is megtette, és már rohant is vele hátra a helyiségben, hogy másoknak is megmutassa, sőt a bemutató kedvéért újra is kezdete, aláírta még egyszer. Ezt követően került csak vissza hozzám az eszköz, amikor realizáltam a helyzetet, hogy akkor végre el is kellene menteni mindezeket. Szerencsére az utóbbival, ami még éppen a tableten volt ez nem okozott gondot, ám hamar meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy a show ára az első aláírás elvesztése volt. Jelentem, ez azóta sincs meg, így be kell érnem egy friss világbajnoki ezüstérmesével egyelőre.


Vasárnap aztán újabb lelkes arcokat láttam az aláírásokat osztogatva, a dél-afrikaiak és a spanyolok gyorsan elérhetőséget is adtak, hogy megkaphassák az általuk aláírt fotókat, de nagyon elégedett pillantásokkal nyugtázta Mark Webster is az újdonságot, amiről látszott, hogy még a japán srác sincs hozzászokva. 

Nem szabad elfeledkeznem Lawrence Lustigról sem, a PDC elsőszámú fotósáról, akivel szintén már ismerősként üdvözölhettük egymást, és ugyanolyan segítőkész volt a színpad körül, mint tavaly is tette.

Számomra külön élmény volt mellette dolgozni, hiszen jól látszott, hogy mennyire ismeri a játékosokat és reakcióikat, így ennek megfelelően két dobássorozat között akár egy fél színpadnyit is odébb szaladt, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen lehessen.

Aztán olyan is megtörténik, hogy az ember egy kattintás során érzékeli, hogy közben valaki bizony belesétált a fotójába, ám amikor e miatt éppen törölni szándékozik a képet észreveszi, hogy ez a "gaztett" mintha még előnyére is vált volna a képnek. Segítségképpen az alábbiakban itt van az említett fotó, mindenki megítélheti, hogy ő is így látja-e. (Az egyetlen, amit elkövettem rajta utólag, hogy fekete-fehérré tettem.)

A legvégén magam is átéreztem Nándi még évekkel ezelőtti kesergését, aki egyik PDC-s versenye zárásakor morfondírozott azon, hogy míg ő talán néhány hónap múlva jut el a következő tornára, a többiek már a legközelebbi hétvégén újra randevúznak egymással. Ezúttal a sajtóközpontból távoztak - igencsak sietősen - úgy az angolok, hogy "see you in Belfast on Thursday night" (vagyis viszlát csütörtökön este Belfastban). Így ismét kettős érzésekkel ülhetek majd le aznap este otthonomban a monitor elé, visszatérve a hazai hétköznapok forgatagába. Nekem maradt a "see you next year... - maybe..." :-)



1 megjegyzés:

  1. Nagyszerű írás, köszi Péter, óriási élmény lehetett! Nándiéknak gratulálok, akkor is ők a legnagyobbak!!!! V.Tamás

    VálaszTörlés